Üdvözöljük oldalunkon,
Bejelentkezés

	Közzétette, bevezette és jegyzetekkel ellátta Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv

Sorozat: Önálló köteteink

Megjelenés: 2010

Kötészet: keménykötés, varrott

Méret: 17x24 cm

Oldalszám: 458

ISBN: 978-973-26-0975-0


Fábián Ernő
Naplójegyzetek (1980–1990)

28.00 lej

Szállítható: azonnal
Az ár tartalmazza az 5%-os áfát.

Közzétette, bevezette és jegyzetekkel ellátta Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv

Mik voltak a ceauşescui diktatúra körülményei között publikálhatatlan, sőt szóban is elmondhatatlan gondolatai annak az embernek, akit a nyolcvanas évektől a nemzeti és kisebbségi kérdés tekintetében mesterüknek tekintettek a következő két évtizedben a nemzetpolitika frontvonalába kerülő erdélyi és magyarországi fiatalok? Mi lehetett a titka, a kulcsa Fábián Ernőnek? Valószínűleg nem lényegtelen kérdés ez a közelmúlt magyar történelme, sőt jelenünk egyes vonatkozásainak megértéséhez. Egy erre adott választ, ezzel kapcsolatos forrásművet tart kezében a tisztelt olvasó.

 


 

Kortársi jegyzetek Fábián Ernő naplójának margójára

Fábián Ernő nemrég megjelent naplója (Naplójegyzetek. 1980-1990. Közzétette, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2010.) azoknak a könyveknek az örvendetesen szaporodó sorába tartozik, amelyek az utóbbi években a romániai magyarság történetének 1989-cel lezárult közel fél évszázadát kezdték meg egyes részleteiben vagy összefüggéseiben, történészi módszerességgel és korábban ismeretlen (megismerhetetlen) források segítségével feltárni. A szerzők egy részével már a romániai kommunizmus „perében” határkőnek tekinthető Tismăneanu-jelentés munkatársainak sorában találkozhattunk, de a kutatásokat tovább mélyítő önálló köteteik már az utána következő évek termései. A hazaiak közül Nagy Mihály Zoltán, Novák Csaba Zoltán, Olti Ágoston könyveire gondolok, amelyek mellé oda sorakozik más vonatkozásban az erdélyi 1956-os politikai perek anyagát sorozatban sajtó alá rendező Tófalvi Zoltán, a magyarországi történészek közül pedig a már régebb óta publikáló Vincze Gábor és Stefano Bottoni. Fontosak számunkra ezek a jelenkori kutatások, mert a kortársak megőrzött – és persze szubjektív, olykor elfogult – emlékei mellé odateszik a kor dokumentumokból kitárulkozó hiteles rajzát.

Hogy Fábián Ernő Naplójegyzeteit ebben az összefüggésben említem, nem véletlen és nem is mond ellent a kor objektív képét kínáló hitelesség igényének. Az ő esetében ugyanis egy olyan fajta szubjektivitásról van szó, amely a maga eszközeivel eleve az objektivitást tűzte ki célul.
A napló – ez magától értetődő –  eleve szubjektív műfaj. A naplóíró nem csak hogy arról beszél, amit a saját bőrén élt meg, de saját szemüvegén át láttatja őket és saját értelmezésében rögzíti önmaga számára. Elvileg kizárt a nyilvánosság, amely bármely írásmű (még az önéletrajzi visszaemlékezés) esetén is szövegszervező elv, hiszen a naplók túlnyomó többsége a szerzője halála után kerül nyilvánosságra, hogy tanúskodjék valamiről, ami már lezárt, befejezett múlt. És ez így van még akkor is, ha ismerünk a szerzője életében megjelentetett naplókat – igaz, azok legnagyobb részben inkább irodalmi művek.
Fábián Ernő naplója viszont nem a nyilvánosság számára készült. Illetve nem a nyilvánosság közkeletű értelmében. Saját helyzetét a naplójegyzetek írója is érzi: az 1984. április 17-i bejegyzést idézem: „Mit tehet a tollforgató..., amikor a gondolat és a szó porkolábjai mindent, és eszközeikben sem válogatva, elfojtanak – csak önmagára reflektálhat. Ez a naplóírás és a soha el nem küldhető és nem közölhető levelek és tanulmányok írásának ideje. Meg is maradhat, ha el nem kobozzák. Vagy a bűnösséget bizonyító dokumentum lesz belőle, vagy emlék, szebben hangzóan memoris, szerencsésebbeké meg is jelenik valamikor, haló poraiban: írójának még elégtétele sem lehet.” (I. m. 59.)

A könyv bevezető tanulmányának szerzői ennek a most megjelentetett könyvnek a fontosságát három pontban próbálták megragadni: egyrészt mert maga a szerző „a nyolcvanas években publikált szövegei révén részese lett annak a folyamatnak, amelyben a romániai magyar értelmiség saját közösségének azonosságképét kialakította”, másrészt mivel „életpályája annak a vidéki, közösségét építő értelmiségi modellnek a példája, amely... azt mutatja, hogy a ’népszolgálat’ alapelveihez ragaszkodva bármilyen körülmények között mit és hogyan lehetett megvalósítani a helyi közösségben”, harmadrészt, hogy „mindennek forrásértékű dokumentációját adja a napló, amely napi helyzetjelentés és elemzés, ugyanakkor folyamatos öndiagnózis...” (I. m. 5.)

Fábián Ernő naplójegyzeteiben azonban ennél sokkal több van. Ha ugyanis követjük a több mint egy évtizedet átfogó – témájukban, jellegükben igen változatos, vagy inkább azt mondanám: a mindennapi élet természetéből következően szeszélyesen kanyargó – napi feljegyzéseket, lehetetlen fel nem fedeznünk azt, hogy ezeknek a feljegyzéseknek, pontosabban a feljegyzések motivációjának van egy vezérgondolata, egy olyan kérdés, amely az akkor már közlési tilalom alatt álló szerzőt foglalkoztatja: az tudniillik, hogy vajon a 80-as évekre már igencsak felerősödő és egyre agresszívabbá váló „homogenizáció” ellenében meg tud-e maradni a romániai magyarság mint etnikai-nemzeti közösség, vagy pedig sikerre vezet a beolvasztására, likvidálására irányuló hatalmi szándék? Erre a kérdésre keresi a választ Fábián Ernő, amikor a hatalmi agresszió legkülönbözőbb megnyilvánulásait regisztrálja, ezért figyeli a kisebbségek helyzete alakulásának a „szocialista” táboron belüli vagy azon kívüli jeleit, ebben az összefüggésben regisztrálja a világpolitikában történő dolgokat (a helsinki folyamattól a Gorbacsov-féle „peresztrojka”-támasztotta problémákig), s mindezzel összefüggően tartja feljegyzésre méltónak a kisebbség ellenállásának vagy a nyomás következtében bekövetkező demoralizálódásának – másfelől a romániai hatalmi rendszer egyre nyilvánvalóbb instabilitásának – jeleit.
Mintha folytonosan azt kérdezné: vajon sikerül-e nemzeti közösségként túlélnünk a rendszert (és milyen áron), vagy a rendszer él túl minket? És számíthatunk-e valahonnan segítségre, vagy elég a világnak a maga baja?
A nyolcvanas évek romániai és világpolitikai összefüggésében erre a mindegyik határon túli magyar közösség számára létfontosságú kettős kérdésre még nem volt (és úgy tűnik, azóta sincs) egyértelmű válasz. „Nemzetstratégiák” születnek és változnak, úgy, hogy megalkotóik vagy forgalmazóik az egyes nemzeti közösségek vagy szórványok megmaradásának valós problémáit csak járulékos – más, többnyire rövid távú (hogy ne mondjam: rövidlátó) stratégiáknak alárendelt – elemként kezelik.
De térjünk vissza a Fábián Ernő által regisztrált időkre: elég közel vannak még hozzánk azok a nyolcvanas évek, hogy ne kelljen itt a részletekbe mennem. De van a kérdéseknek – mind a Fábián Ernő által regisztrált hatalmi megnyilvánulásoknak, mind a kisebbségi nemzeti közösségben kiváltott reakcióknak – egy közvetlen, és a dolgok jobb megértése érdekében talán felelevenítésre érdemes helyi háttértörténete. Kovászna megye ugyanis (a történelmi Háromszék) az 1918-as hatalomváltás óta megkülönböztetett helyet foglalt el a román nemzetpolitikában. Összefüggött ez földrajzi, de még inkább demográfiai helyzetével: a 18. századtól kezdődően a Háromszéken birtokos nemesség ugyanis szívesen látott birtokain jobbágyként románokat, sőt telepítette is őket. Ez a betelepedett (telepített) népesség az első világháborúig tartó „békeidőkben”, különösen a jobbágyfelszabadítást követően, annak hatására, nagyrészt elszékelyesedett, sok helyütt viszont megőrizte nemzetiségét és belső összetartó erejét. A nagyromán nemzetpolitika kezdettől fogva céljául tűzte ki e népcsoport „viszsza”-románosítását, s hogy az elsődleges célpont Háromszék volt, az más összefüggésben is érthető: ez a vidék nyitottabb volt Csíknál vagy Udvarhelynél: földrajzilag három oldalról román (és akkor még szász) tömb fogta körül, s munkaképes lakosságának egy számottevő része számára főképp a déli perem (Brassóval, távolabbról pedig a Regáttal) természetes vonzóerőt jelentett.
A célnak aztán szolgálatába állt a két világháború közötti román közigazgatás, amely a hatalom súlyával nehezedett rá – messze tekintő előrelátással – különösképpen a magyar felekezeti oktatásra, s az ortodox egyház, amely missziós hivatást látott az „elszékelyesített” románok visszatérítésében. A háromszéki magyar oktatásügy története tele van ennek a folyamatnak az epizódjaival (az utóbbi időben megszaporodott falumonográfiákban is bőven találunk erre adatokat), de én inkább a magam személyes tapasztalatát eleveníteném fel, azt, amit gyermekként megéltem. 1935-ben kerültem első elemibe, s épp abban a tanévben záratták be a Háromszék déli peremén fekvő, vegyes lakosságú szülőfalumban, Árapatakon az előző évben felépített református elemi iskolát, bennünket pedig a Regátból toborzott, magyarul egy szót sem tudó tanítók vettek kezelésbe (ha a szünetben magyarul megszólaltunk, nem egyszer szó szerint). Évtizedekkel később találkoztam ennek az élménynek a magyarázatával: a „vissza”-románosítási misszió támogatására  létrehozott és I. C. Brătianu liberális pártja által finanszírozott Igazság című, egy bizonyos Ferenczi György által szerkesztett szentgyörgyi lapban olvastam egy lelkes cikket abból az alkalomból, hogy a krajovai román tanítóképző egy egész végzős osztálya háromszéki iskolákba kapott kinevezést. (A lapról és szerkesztőjéről még a 80-as évek derekán írtam egy tanulmányt: Egy „igazi székely”, aki a román igazságra tette fel az életét, amely 2000-ben jelent meg Erdélyi irodalom – világirodalom című kötetemben.) És egy másik, szintén személyes élmény: Zalánban, ahol nagyapám volt lelkész, épp abban az időben kezdtek hozzá önálló román ortodox egyházközség szerevezéséhez (és egyelőre egy harangláb építéséhez), annak a néhány falubelinek a számára, akinek a neve ugyan román volt, de maguk már nemzedékek óta magyarul beszéltek, s akik a jegyző, a fináncok és a románosítási akcióba buzgón bekapcsolódott (egyébként magyar) állami tanító „meggyőző” munkájának eredményeként most hajlandónak mutatkoztak egy-egy bolt- vagy kocsmaengedély fejében „viszszatérni őseik hitére”.
A harmincas évek óta – hátrányunkra – elég sokat változott arrafelé is a demográfiai helyzet: a kollektivizálás időszakában Háromszékről is az ország messzi ipari területeire menekült a munkaképes székely falusi népesség, az 1968-ban létrehozott Kovászna megye pedig az ősi román közösségekre (többek között épp a Fábián Ernő számára közvetlen tapasztalatot kínáló, Kovásznával egybeépült Vajnafalvára vagy az új megyéhez csatolt Bodza-vidék színromán településeire) támaszkodó „vissza”-románosítás közvetlen célterületévé vált. S hogy ez a cél – az önmagára eszmélés rövid, megyei első titkárként Király Károly és néhány közvetlen munkatársa neve által fémjelzett évei után – milyen eszközökkel tört a megvalósítás felé, arra vonatkozólag bőségesen találunk feljegyzett tényeket a Fábián  Ernő-naplóban.
(Ezekből az előzményekből is érthetők bizonyára a mai Kovászna megye 1989-es véres eseményei, az azóta eltelt idő megannyi román-magyar konfliktusa és az ottani magyar politizálás radikalizmusa.)
A másik vetületeként a naplófeljegyzésekben követett problémának újra meg újra felbukkan a veszélyhelyzetbe került közösség védekező (vagy az egyén önvédelmi) gesztusainak regisztrálása. Ezek a gesztusok igen eltérőek lehetnek: az erőszakkal dacoló helytállástól („tedd a hasznos lehetőt” – írta annak idején Berde Mária), a „be a fejet a homokba” passzivitásán vagy a nyolcvanas évekre mind többeket hatalmába kerítő menekülési reflexen át egészen a minden emberi tartást feladó alkalmazkodásig. Fábián Ernő számára ezeknek az eseteknek különös fontossága van, mert választ keres általuk arra a kérdésre, hogy a veszélyeztetett közösségben van-e elég erő a megmaradásra?
A naplóíró gondolatmenetében fontos helyet kapnak a belföldi eseményekre folyamatokra vonatkozó feljegyzések. Nyomon követi azt, hogyan viselkedik a hatalmi, a politikai elit: mennyiben képes (vagy egyáltalán alkalmas) a nemzetiségi probléma kezelésétől függetlenül az ország és a lakosság valós gondjainak megoldására, vagy miképpen szorítja le ezeket a gondokat a nyilvánosság szintje alá. Megállapítása, hogy az ország vezetése egy mindenre elszánt és a Vezér kiszolgálását tekintve mindenre kész apparátus kezében van, amelyet egyetlen cél vezérel: saját pozíciójának biztosítása. Következésképpen nem csak hogy nem alkalmas, hanem nem is hajlandó arra, hogy az ország egyre súlyosabb gazdasági problémáira megoldást találjon. A 80-as évek utolsó harmadának eseményei aztán már az agónia jelzéseivel vannak tele, különösen a naplójegyzetekben többször is felbukkanó brassói felkelést követően, s más esetekben is, amikor a hatalom intézkedései már a legelemibb realitásokat is semmibe veszik.
A Naplójegyzetekben rögzített megfigyelések mozaikjaiból kirajzolódnak a túlélésre reményt ígérő külföldi események is. Fábián Ernő gondosan regisztrálja a kisebbségi közösségek sorsának világhelyzetére mutató eseményeket, egyrészt összehasonlításul azzal, amit itthon megélnünk adatik, másrészt mintegy figyelmeztetésül arra nézve, hogy a kérdést sem a Nyugat, sem a gorbacsovi úton elindult Szovjetunió nem hagyhatja figyelmen kívül.
Az eddigiekből talán világos, hogy Fábián Ernő naplójegyzetei nem egyszerűen egy adott időszak eseményeit, életérzéseit, problémáit megörökítő híradások, hanem egy nagyszabású műhöz éveken át rögzített feljegyzések. Szomorú, hogy nem adatott meg neki a diktatúra összeomlása után az, hogy az említett vezérgondolat mentén a szerteágazó anyagot szintézisbe foglalja. A 90-es években közölt ugyan egynéhány fontos cikket, tanulmányt (a Magyar Kisebbségben, a Korunkban, a Helikonban, a Magyar Naplóban, az általa alapított és szerkesztett Ige című lapban, egy-két gyűjteményes tanulmánykötetben), a napló olvasója azonban folyton azt érzi, hogy a feljegyzésekben rögzített tényanyag, a rögzítettekkel kapcsolatos elméleti megállapítások többre tették volna képessé. Veszteségeink közé tehát nemcsak a letiltás utáni években meg nem született tanulmányait, hanem az 1990-es évek első felében meg nem írt és a Naplójegyzetekbe gyűjtött anyaggal megalapozott nagy művet is számon kell tartanunk. Éppen ezért különösen fontos a romániai kommunista diktatúrát tanulmányozó mai kutatók (és nem kevésbé a politikacsinálók) számára az, amit hátrahagyott.
Befejezésül néhány szót szólnom kell a kötet gondozásáról. A Kriterion Romániai Magyar Írók-sorozatában megjelentetett levelesláda-kötetek (A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, A Helikon és a Szépmíves Céh levelesládája, a Gaál Gábor, Kuncz Aladár, Benedek Elek-levelezés) jegyzetanyagának annak idején valóságos történeti háttérképet kellett konstruálnia, nem egyszer ürügyként használva fel egyik-másik levél szöveghelyét. Most erre már nyilván nincs szükség: a nyolcvanas évek országos és nemzetközi eseményeire többnyire elég volt utalni, ugyanakkor példamutató az az aprólékosság, ahogyan a kötet gondozói a helyi eseményeknek utánajártak, az azokban szereplő személyeket azonosították. Nyilván így is csökkent a megmagyarázást kívánó szöveghelyek száma, a jegyzetanyag alapozó és további kutatások felé nyitó jellege viszont ugyanaz. Különben ez a kiadás mintája is lehetne minden hasonló jellegű publikációnak – kutatók és kiadók számára egyaránt.
Egy dolog azonban – bevallom – hiányzott számomra, és azt hiszem, az olvasók – s különösen az azokat további kutatási célokra használók – számára is hiányzik: egy megbízható tárgymutató, amelynek segítségével közvetlenül áttekinthetőkké válnak az egy tematikára vagy jelenségre vonatkozó, időben viszont természetszerűen egymástól olykor távol eső feljegyzések. Egy ilyen tárgymutató arra is módot nyújtott volna, hogy Fábián Ernőnek a bevezetőben megfogalmazott vezérgondolata részleteiben kibonthatóvá váljék.
Aki a könyvet ma olvassa, az újra átélheti  vagy ha szerencsés volt, és későbben született, megismerheti a romániai kommunista diktatúra 80-as éveit, azt az állapotot, amikor az áldozat érzi: nyakán egyre jobban szorul a hurok, hogy önfenntartó mozdulatai talán csak a levegő utáni végső kapkodás gesztusai, s amikor egy, közössége sorsán, lehetséges jövőjén töprengő, a maga vidéki elszigeteltségében is felelősen gondolkodó belekapaszkodik mindenbe, ami reményt ad a túléléshez.
Ezen túlmenően, azok számára, akik ma egy új nemzetstratégia új problémáival szembesülnek, a Fábián Ernő naplójegyzeteiben felsorakoztatott megfigyelések mentén óhatatlanul feltevődik az a kérdés, amellyel az 1920-as évek magyar nemzetstratégiájának formálói már szembesültek, s amelynek megoldását Jancsó Benedek akkor így fogalmazta meg: „A területet elvehették tőlünk, de azt kedvező és szerencsés körülmények között, ha megjön az alkalom, viszszavehetjük, mert az nem fog megsemmisülni. A hazát nem a hegyek, a folyók és a síkságok alkotják, hanem az emberek, akik benne laknak. Ha a magyarság az idegen elnyomás következtében e területeken részben vagy egészben elvész, akkor el fogjuk veszíteni a területekhez való legerősebb jogcímünket is... A kulturális egységgel azonos nemzeti identitást a párizsi békeszerződések nem szakították szét. Ellenkezőleg, ezt a faji, nemzeti és vallásos kisebbségek számára a békeszerződéseknek úgynevezett kisebbségi záradékában biztosították is... Arra irányuló követeléseink jogosságát, sőt loyalitását sem vonhatja kétségbe senki, hogy testvéreink az idegen uralom alatt is jelenlegi számban, magyar műveltségben, vagyonukban ne csak megmaradjanak, hanem saját erejök mértékének megfelelően gyarapodhassanak is.” (Az 1927-ben íródott előterjesztést idézi Bárdi Nándor: A „Keleti Akció”. Regio, 1995/3. 99-100.)
A cél ma sem lehet más: megmaradni magyarként a szülőföldön, s megtartani ez által – amennyire lehet – magyarnak a szülőföldet. Különben azoknak lenne igazuk, akik a sokszor abszurditásig menő elnyomást elviselni nem tudva, vagy egy jobb érvényesülés reményében „felcserélték – ahogyan annak idején Fazekas János fogalmazott – a nehéz magyar sorsot a könnyű magyar sorssal”, vagy azoknak a Regátba „kitántorgott” százezernyi magyaroknak, akiknek sorsát többek között Nagy Sándor egykori bukaresti lelkész is megírta (A regáti magyarság. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Sz. Nagy Csaba. Kolozsvár-Sopron, 2000.) , s akik közül oly sokan választották – önvédelemből – a minél gyorsabb asszimilálódást.
Fábián Ernő naplójegyzetei egy harmadik útról szólnak: a szülőföldön való megmaradásról. És ebben is fontos lehet az ő tanúsága.

DÁVID GYULA

Forrás: Helikon


 

Fábián Ernő naplója a diktatúrából
– a szabad gondolkodás foglalata

Mintegy harminc évvel ezelőtt, 1980 nyarán egy kovásznai tárlatmegnyitón nyújtott kezet először Fábián Ernő az akkori fiatal kritikusnak, s azonnal a dolgok, azaz mondandója közepébe vágott egy, a Korunkban frissen megjelent bírálata kapcsán. De tulajdonképpen nem is amaz írás kritikai éléről esett szó ezen az első beszélgetésen, hanem általában a megírás hogyanjáról. A kritikus a hivatkozott eszméket, a még oly magáénak vallott gondolatokat is – úgymond – saját egyéniségében megmerítve építse be írásába, hogy egyéniségének saját jegyeit, stílusát viselje magán az írás. Évtizedek múltán is azt mondhatom, amit akkor éreztem: az igazi párbeszédre és vitára kész Fábián Ernő „megkeresése” fontos volt számomra.

Minthogy nem készítettem feljegyzést arról a számomra nevezetes kovásznai találkozásról, ezúttal e baráti eszmecserének a magam számára leszűrt üzenetét idézhettem csupán. Részletekért Fábián Ernő naplóját is hiába lapoznám fel, hiszen az 1980. szeptember 1-jei nappal kezdte el ezt a – zsarnokság idején – veszélyes tevékenységét. Sőt, abban az évben mindössze két bejegyzést tett a szerző, szórványos feljegyzések készültek 1981–1983-ban is, csak 1984-gyel kezdődően fog rendszeres naplóírásba, és az utolsó, a romániai rendszerváltás utáni, 1990-es év sem teljes, egy április 14-ei kommentárral vége szakad a naplónak.

Amikor naplóírásba kezd Fábián Ernő, akkor már több mint egy évtizedes rendszeres, országos lapokban és folyóiratokban (főleg A Hétben és a Korunkban), valamint a szegedi Tiszatájban követhető szellemi jelenlét áll mögötte – és legalább annyi ideje áll a román titkosszolgálat megfigyelése alatt! –, továbbá könyve jelent meg ekkorra már Apáczai Csere Jánosról (1975) és Eötvös Józsefről (1980), s elkészült doktori értekezése (1979), amelynek megvédésére viszont nem került sor, úgyszintén ebben az időszakban a hozzá földrajzilag is közel álló olvasókhoz is rendszeresen szólott az egykori Megyei Tükör hasábjain.

Fábián számára a naplóírás a szabad véleménynyilvánítás és önkifejezés, a korlátok nélküli megnyilatkozás és elmélkedés lehetőségét kínálta az akkori romániai politikai rendszer, a pártállam körülményei között. Ennek „virágzását” tartja szemmel, ragadja meg a mindennapokban észlelt történésekben és jelenségekben – tanárként közvetlenül jut hiteles információkhoz a diktatúra hétköznapi valóságáról –, valamint törekszik elméleti szintű értelmezésére. Egy adott helyen meg is fogalmazza, hogy számára az egyetlen elfogadható dolog – miután egyik könyvét (A példaadás erkölcse, 1984) kivonták a forgalomból, s közlési tilalom alá helyezték őt magát a hatóságok –, ha rögzíti környezete állapotát, és arról feljegyzi gondolatait. (vö. 161.)

Legelső bejegyzésében egy konkrét, saját városában, Kovásznán történt esetből kiindulva a fasizmusról mint jelenségről elmélkedik Fábián. Hiszen ilyen viszonyokra vet fényt, gondolhatta a naplóíró, ha egy többségi román nyilvánosan és következmények nélkül hangoztathat faj-, azaz magyargyűlöletre uszító szólamokat egy többségében magyarlakta kisvárosban. Ezzel az esettel kapcsolatban jegyzi le aztán, hogy a fasizmus „a gaztettek szentesítése a politikai célok érdekében. Nem írhatsz, nem szólhatsz, nem élhetsz – ha ezt nem akarják, bűnös vagy, másokhoz tartozol.” (37.) Szintén konkrét, helyi magyarellenes megnyilvánulásból kiindulva állít ki látleletet azon évek politikai állapotáról, még pontosabban a magyar kisebbség ellen gerjesztett közhangulatról, amelyet a náci zsidóüldözéssel állít párhuzamba: „Gondoljunk a zsidók ellen szított gyűlöletre. Innen nemcsak látható Auschwitz vagy az ahhoz hasonló helyzet, hanem éppenséggel a kapunyitás hangjai szólalnak meg, a kiirtatás vagy kiűzés ítélete a köztudatban elvégeztetett.” (75.)

A mindennapi történések feljegyzése mellett nagy hangsúlyt kapnak a naplóíró olvasmányélményei, elsősorban azok, amelyek segítik a totális rendszerek működésének feltárásában és jobb megértésében. 1984-ben első bejegyzése például George Orwell két nagyhatású szatírájával kapcsolatos, amelyben az adott helyzet leírásához használható támpontokat, kvázifogalmakat, jelképes erejű nyelvi eszközöket talál a naplóíró, mint: kettős gondolkodás, új nyelv, gondolatbűn, gondolatrendőrség, Szeretet-minisztérium, jelenhez igazított múlt stb. De ezek mellett igazi operációs fogalmakat is használ Fábián egy-egy helyzet vagy kérdés elméleti értelmezéséhez, mint amilyen például a szuverenitás (vö. 55.) vagy a deszpotizmus. Utóbbival a romániai zsarnoki rendszer történelmi gyökereire kíván rávilágítani. (vö. 53–54.)

„Az orwelli világnak nem kell eljönnie – kommentálja az adott helyzetet –, itt van, annyira, hogy a derék angol is megszégyellné magát, ha látná azt, amiben nekünk naponta részünk van.” (52.) Másutt ezt a rémálom-metaforával érzékelteti, vagyis – írja –: „amit átélünk, bizonyos megszorításokkal csak a rémálomhoz hasonlatos. Ez a rémálom azonban valóságos. Ezért nagy író Franz Kafka.” (67.)

Az orwelli világhoz sok-sok adalékkal járul hozzá Fábián naplója, igazolván ezúttal is, hogy az irodalmat nemegyszer maga a valóság írja felül. Ezek közül feltétlenül kiemelésre érdemes az, amely nemcsak a helyzetről, de magáról a naplóíróról is groteszk képet fest. A bejegyzés szerint lámpafény mellett olvassa éppen Lenin valamely munkáját a naplóíró, akarva, nem akarva arra kényszerülve, hogy a kommunizmus egyik nagy „tanítómesterének” elveit tapasztalja meg a gyakorlatban ő, aki fokozatosan ama rendszernek a bírálójává, majd 1984–85-tól egyik közismert ellenzékijévé vált. „Lenint olvasom pislogó lámpafénynél, és arra a létező szocializmusra gondolok, amelyik a munkásosztály nevében annyira megtiszteli állampolgárait, hogy tetszés szerint naponta órákra elveszi a villanyt. Aki ez ellen szólni merészel, beverik a száját” – rögzít egy éveken keresztül tartó mindennapos jelenséget 1986-ban. (169.) S ugyanitt érzem helyénvalónak megjegyezni, hogy Fábián mint a rendszer ellenzéki gondolkodója a létező, kiváltképp a romániai szocializmus bírálatát gyakran éppen a marxista elvekre hivatkozva végzi, azoknak a nézőpontjából tehát, akik hittek a rendszer megreformálhatóságában, s ezáltal újabb furcsa pozícióban tüntetve fel magát.

Kettős célt követhetett Fábián Ernő a naplóírással. Feljegyzéseit, kommentárjait, reflexióit a maga számára, mondhatni belső lelki kényszerből vetette papírra, ugyanakkor – s a kettő nem zárja ki egymást az ő esetében – egyfajta „munkanapló”-nak szánta, hogy aztán mintegy nyersanyagul használhassa megírandó munkáihoz. Az első füzet borítójára írt „Tervek, jegyzetek” kimondottan is ezt a szándékot fejezi ki. Mintha csak Márai Sándor megjegyzéséhez tartotta volna magát ezzel a címadással, aki – olvasóközönségnek szánt – 1943-as naplójában leszögezte: „Jegyezzünk föl mindent, ami ötlet, szilánk, mert senki nem olyan feledékeny, mint a gondolkozó ember. De ne siessünk megalkotni semmit, ami ötlet, amíg el nem jött az ideje... az inkubációs időn túl adjuk meg az ötletnek az érettség, a valóság teherpróbájának idejét is. Ha mindezt kibírta, ha nem untuk meg, ha minden részletében az unalomig ismerjük, s mégsem unjuk ... akkor, egy perccel sem elébb, írjuk meg.” (Márai Sándor: Napló. 1943–1944. Budapest, Akadémiai Kiadó–Helikon Kiadó, 1990. 70.)

Munkanaplónak indulhatott tehát, de a pártállami viszonyok bekeményedése, a szólás- és sajtószabadság drasztikus korlátozása folytán Fábián számára a  – titokban vezetett – napló már-már az egyetlen „fórum” volt. Az egyik bejegyzésben tisztázza is a maga számára a feladatot, hogy tudniillik amikor „a gondolat és a szó porkolábjai” mindent elfojtanak, csak „önmagára reflektálhat” a tollforgató, a saját szellemi vállalkozására vonatkozóan pedig kijelenti: „Ez a naplóírás és a soha el nem küldhető és nem közölhető levelek és tanulmányok írásának ideje. Meg is maradhat, ha el nem kobozzák. Vagy a bűnösséget bizonyító dokumentum lesz belőle, vagy emlék, szebben hangzóan memoirs, szerencsésebbeké meg is jelenik, valamikor haló poraiban; írójának még elégtétele sem lehet.” (59.)

Következésként kijelenthető, hogy nem egy tudatosan olvasóközönség számára készült napló született ugyan, de tartalmi-gondolati gazdagsága révén kortörténeti dokumentumnak tekinthető Fábián Ernő munkája.

Sokszor felmerült a kérdés a rendszerváltást közvetlenül követő években, hogy vajon mikor s milyen művek kerülnek elő a romániai kemény diktatúra szorításának idejéből magyar íróink műhelyeiből, amelyeket szerzőjük az íróasztalfióknak volt kénytelen írni. A nagy várakozás általában hiábavalónak bizonyult az évek teltével. Fábián Ernő naplójegyzeteit bizonyára nem az asztalfiók, hanem még titkosabb helyek rejtették, s ha ez nem is egy rendszeres, a szerzőtől megszokott társadalomtudományi-önismereti mű, mivel – ahogy ő maga is néhányszor kijelenti a naplóban – az élet íratta, fontos tanúságtétel a romániai társadalom, s különösképpen az itteni magyarság egy sötét időszakáról, illetve egy jeles erdélyi magyar értelmiségi részéről az utókor számára. Tanúságtétel a romániai magyarság általános jogfosztottságáról egy totalitárius diktatúra idején – egy nemzeti közösség kiszolgáltatottságának, a hatalommal szembeni tehetetlenségének, valamint az ellene irányuló erőszaknak, rendőri terrornak, politikai hangulatkeltésnek számtalan esete szerepel benne –, továbbá a naplóíró közérzetéről és önvizsgálatáról. Nem ritka a naplóíró keserű kifakadása, aminek oka lehet egyrészt az alkotó munkában való akadályoztatása – „teljesen likvidáltak a szellemi életből” (251.) – vagy a félelem – „minden pillanatban rám szakadhat a fizikai meghurcolás” (uo.) –, másrészt pedig a saját nemzeti közössége részéről tapasztalt passzivitás. Nem riad vissza ilyen esetben Fábián az önostorozástól sem: „Mást nem gondolhatok – írja 1986-ban –: a székelység – ez elmondható az egész erdélyi magyarságról – gyáva, megalkuvó nép, versenyt szalad, hogy nyakát megköttesse. Semmi ellenállás. (...) Elvesztette akaratát. Megfosztották? Nem. Az olyan népeket, melyeknek életakaratuk van, semmitől nem lehet megfosztani. Leginkább akaratuktól nem. Elvehetik földjét, házát, iskoláját, minden földi javát, de lelkét semmiképpen nem szolgáltatja ki. (...) Gyávák vagyunk, megérdemeljük, ami velünk történik. A pusztulás elkerülhetetlen. Az ilyen nép nem is érdemel mást.”(184.)

Az önvizsgálatban saját személyes felelősségére is kitér, hiszen tanári pályája kezdetén maga is „felvilágosító” munkájával hozzájárult a parasztság kifosztásához, pár évtized múltán pedig tapasztalnia kell az állami és szövetkezeti tulajdonviszonyok között folytatott mezőgazdaság csődjét. (vö. 269.)

Fábián naplójegyzetei pontosan kapcsolódnak az események időrendjéhez, s ezáltal egyfajta szubjektív krónikája is ez az 1980-as éveknek s a rendszerváltás heteinek,  de mindenekelőtt egy – az ő szófordulatával élve – szabadnak született ember gondolatainak foglalata, aki az őt körülvevő szűkebb és országos társadalmi-politikai környezetről – őt magát idézve: a „gettótársadalomról” (66.), a „lágerlétről” (133.) –, különösképpen a kulturális életről, illetve magáról a történelemről, a totális társadalom működéséről jegyzi fel tapasztalatait és gondolatait, s értelmezi-kommentálja azokat. Teszi ezt egy alaposabb történelmi tudat kiművelése érdekében, s ezáltal a teljesebb igazságot szolgálja az egyoldalú beállításokkal szemben, mint amilyen például a német mint bűnös nemzet. A holocaust elismerése mellett – teszi fel a kérdést a naplóíró 1984 decemberében – „miért fokozzák harmad-, negyedrendűvé az örmények lemészárlását, Sztalin koncentrációs táborait, a németek kegyetlen kitelepítését Közép-Európából, a magyarok jogfosztását Szlovákiában? (...) Egészében kell láttatni a kegyetlenség, az erkölcsnélküliség elhatalmasodását az emberi elmén és akaraton.” (89.)

Mondhatni naponta szembenéz mindezekkel a szűkebb környezetében és a nagyvilágban zajló eseményekkel és jelenségekkel, valamint saját elszigetelődésével a szellemi életben, s mindezek együttesen közérzetét egyre keserűbbé teszik. Rögzíti a napló Fábián kifakadását egy családi kudarc nyomán például: „Miért jutott nekem mindenben a kívülállás, mint koldusnak, aki a templom bejárata előtt térdel? Én sem törekedtem. De a szocializmus is minden lehetőségemből kirekesztett és meggyalázott. A karrierért önmagamba kellett volna tapossak. Ezt nem tettem. Ehhez hiányzott az ízlés.” (323.) 1989 januárjában meg a teljes kilátástalanság íratja le a naplóíróval, hogy „a legjobb volna mindent (főleg az írást) abbahagyni.” (354.) A rendszerváltás heteiben is tapasztalja a nacionalizmus, a magyargyűlölet fokozott jelenlétét, de egy-két alkalommal, a felszabadult közélet terein szerzett tapasztalatai lelkesedéssel töltik el, amiről a naplóbejegyzés is tanúskodik: „Van erő, értelem, élni akarás” – írja 1990. február 25-én. (427.)

Elsősorban az eszmék története érdekli a naplóírót, az ún. közösségi ideológiák, a nacionalizmus vagy a liberális gondolat például, s ezek felől reflektál a társadalmi-politikai, valamint szellemi környezetére, s ebből kifolyólag kevésbé uralják ezeket a jegyzeteket a műhelyvallomások. A napló egyik ilyen ritka helye, amikor közvetlenül vall Fábián mint a reformok híve a forradalom iránti attitűdjéről, mondván, hogy „írásaimban soha nem lelkesedtem a forradalmakért. A forradalmak elképzelhetetlenek erőszak nélkül. (...) Ezért is foglalkozom oly nagy ragaszkodással Eötvössel és Széchenyivel. Mégis azt kell írnom, hogy bizonyos körülmények között a forradalom elkerülhetetlen. Mikor a deszpotizmus annyira erős és megszilárdult, hogy semmilyen lehetőség és mód nem nyílik reformok megvalósítására, beteljesül az irracionalizmus az észszerű emberi akarat felett, nincs mit tenni, az uralmi rendszert erőszakkal meg kell változtatni, el kell távolítani. (...) A tévedés kockázata nélkül kimondhatjuk, hogy a forradalom szükségét semmi más nem indokolja, mint a bornírt deszpotizmus léte.” (87–88.)

Nemegyszer pedig a globális helyzetre és tendenciákra is reflektál, kritikus szemmel figyelve a nyugati demokráciákat is. „Mivel az egész, úgymond világkultúra válságos – jegyzi fel 1984-ben –, az egész kultúra humán értékrendjének katartikus megújulására van szükség, Közép-Kelet-Európa is ehhez, pontosabban: e célokat és feladatokat körvonalazó és megoldó mozgalmak mellé kell álljon. Másként függvény- és kiszolgáltatott voltára nem találhat megoldást. Rajtunk csak a radikális, semmiféle helyezkedésre nem tekintő kritika segíthet, azoknak a hagyományoknak a felhasználásával, melyek az esszenciális szabadelvűséget és demokráciát a másság megőrzésével egyeztetni tudták.” (62.) Rokonszenvezik a nyolcvanas évek lengyelországi reformmozgalmaival, de nem mulasztja el megjegyezni, hogy a nemzetiségi kérdés, az ottani németek helyzete például szóba sem kerül részükről, s végül – szintén 1984-ben –   leszögezi: „A modern demokrácia egyáltalán nem lehet közömbös vagy egyoldalúan nemzeti. Egyik jellegzetessége a nemzetiségi autonómiák elismerése kell legyen. E nélkül önmaga tagadásába fordul.” (77.) Más alkalommal, a korabeli szerbiai nemzetiségi vitákra, Koszovó helyzetére reflektálva egy 1987-es jegyzetben kijelenti: „Európa békéjét és biztonságát nem a szeparatista vagy autonóm törekvések veszélyeztetik, hanem az önkényesen megvont határok és a nemzetiségek elnyomása.” (251–252.)

A környezetében tapaszalt emberi gyengeségeket, továbbá a megalkuvást, illetve a morális parancsok vagy közösségi érdekek és értékek könnyelmű feladását is szóvá teszi ahányszor csak ilyen jelenséget tapasztal. Beszél „kispolgárias ostoba társaságokról”, „békaperspektíváról” (vö. 71.), a totális rendszer által „kitermelt” vezető beosztásúak primitív műveltségéről és gondolkodásmódjáról (vö. 80.) stb. A szókimondást, ami a mindennapi kapcsolataiban is jellemezte, a naplóírásban sem tagadja meg, még a kemény jelzőktől és jellemzésektől sem riad vissza, legyen szó akár jó barátról, akár kollégáról, írótársról, esetleg valamely úgymond kényes történelmi vagy közéleti-kulturális kérdésről (vö. 72., 77–78., 83., 97–98., 103., 106., 113., 235., 248., 360., 363., 366.).

Fábián Ernő már 1984-ben tisztázta a maga számára – amit nem sokkal később néhány neves írástudó társával meg is valósítanak –: a pártállami keretek és nyilvánosság helyett egy titkos, föld alatti fórumot és nyilvánosságot kell választania, hogy szabadon megnyilvánulhasson. Ez volt számára a Limes-kör 1985–1986-ban. „Egyszer s mindenkorra le kell számolni azzal az illúzióval – írta 1984-ben –, hogy egy monolitikus politikai rendszerben el lehet valamit érni érveléssel, a tények és a gondolkodás bizonyító erejével. Az utak elválnak egymástól. Választani kell az eszközlét és a szabad gondolkodás között. Ha valaki a szabad gondolkodást választja, ez a magatartásában, viselkedésében kell megnyilatkozzon, a példaadás erkölcsében.” (78.) Egy tartalmas írástudói élet végső üzenetének is tekinthető az idézett naplóbejegyzés.

A napló közzététele Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv anyaországi kutatóknak az érdeme, ugyanők készítették a bevezető tanulmányt és az igen gazdag jegyzetanyagot, az utószót Peti Emese jegyzi, az ajánlást meg Németh Zsolt.

BORCSA JÁNOS

Forrás: Székelyföld


 

A félelem bátorsága

Lélekbúvárok kutatási területe, hogyan lehet a félelmet kivédeni, feloldani, esetleg egyszerűen csak elmenni mellette. Született is sokféle ötlet, elmélet, de arról nem hallottam, hogy egyetemesen érvényes, kipróbált és be is vált receptet talált volna bárki.

Nem is találhat, hisz a félelem millióarcú. És természetesen nem mindegy, hogy valaki sikítozik, ha rávakkant egy mérges kis palotapincsi, vagy „csomókban hull a hajaszála”, mert nem tudja, a gyerekei előtt másnap lesz-e egy tányér meleg étel. Különféle félelmeket átéltem már én is jócskán, vagyis „gyakorlóan félő” emberként merem kijelenteni: az egyik legszörnyűbb félelem azé az értelmiségié, aki nem bízhat senkiben, még önmagában sem igazán, a folyamatos hazugságtól szintén csak fél – s így az egyetlen lehetőséget, önnön bizalmát választja. Fábián Ernő sepsiszentgyörgyi tanár is ezt választja, helyesebben ennek az önvallomásos útnak a legmerészebb, legkockázatosabb változatát: leírja félelmét.

Ez volt a legbiztonságosabb, hisz bármennyire is igaz más esetekben az elszálló szó és a megmaradó írás ellentéte – ő nagyon jól tudta, mekkora baj lett a nádasba suttogott titokból: az ész nélkül csácsogó nádas ország-világnak „elsuttogta”, hogy a királynak szamárfüle van. Fábián Ernő tíz éven át, a legemberpróbálóbb évtizeden át jegyezte fel a gondolatait – Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv gondozásában pedig a Kriterion Könyvkiadó 2010-ben Naplójegyzetek 1980–1990 címmel megjelentette.

Aki ezt az időszakot felnőttként át- és megélte, az tudja, mit jelentett az állandó félelem, nem elsősorban a másnapi ebéd miatt (hisz venni úgysem lehetett gyakorlatilag semmit, legföljebb csak kiügyeskedni ezt-azt), hanem hogy ki fog bármilyen okból kitalálni valamit, amiről esetleg majd nekem kell bizonygatnom – mit sem tudván a lényegről –, hogy nem igaz. A tanerőkre külön nyomás nehezedett, mivel ők kapták „ajándékba” a jövő nemzedék „egészséges” nevelésének hatalmas púpját.

Aki pedig az idő tájt gyermek volt, vagy nem is élt, annak a népmesék világát idézi az emléktár. De Fábián Ernő feljegyzései mindkét csoporthoz tartozónak érdekes olvasmány – egy 1985 januári „önminősítés” szerint: „Elég volna minden nap történetét megírni, öszszefűzve és jól szerkesztve maradandót lehetne alkotni. S olyan kordokumentumot, amit évtizedek múltán (talán századok múltán is) semmivel nem lehet pótolni. Nincs olyan aprólékos történészmunka, mely helyettesíteni tudná az így megörökített történelmet.”

A szöveget gondozó két szakember bevezető tanulmányában többek közt idéz két Fábián-feljegyzést, ami – sajnálatos módon! – a mai napig nagyon sok vonatkozásban érvényes. 1989 májusában írja Fábián Ernő: „Az emberek (jelesen a kollégák) – ezek a tömegjelenségek – valósággal, mint az utcalányok, felkínálják testüket, hogy arról még egy rend bőrt lehúzzanak a hatalom parazitái. De azért sem szabad agreszszorkodni. Senki nem szoktatta őket önállóságra. Mindig valakit szolgáltak. Ezért nem tanulhatták meg, hogy egyszerre nem lehet Pilátust is és Krisztust is követni. A bennem lévő irracionális lény gyakran legyőzi a rációt. Mit csináljak? Szégyellem és bánom. Ami jó, e bűnbánatokban érzem magam kereszténynek.

Ez csak nekem jó. A másik embernek szenvedést okozok.” 1990 januárjában némileg árnyaltabb, de ehhez hasonló keserűséget érez egy holland segélyosztás körüli tipródás láttán: „Most látszik igazán, mit jelentett e nép lelkének és viselkedésének a rezsim hiánygazdálkodása. A jellem és a mentalitás teljesen eltorzult, olyannyira, hogy nem ismerek (a régiek, ha élnének, még ennyire sem ismernének) a büszke, individualista székelyekre. Tolakodnak, veszekednek, gyanúsítanak. Látszik, hogy hetven éve balkanizálódnak, amit betetőzött az utóbbi évtizedek kiéheztetése. Szégyellem magam. Mindennek tetejébe a kiosztást ellenőrző két hülye kanadai holland fölényeskedése. Együtt a világ: kelet koldus viselkedése és nyugat értelmetlen fölényeskedése. A tömeg két különböző arca egymásra néz.”

Nem szeretném viszont, ha a címben szereplő bátorságot háttérbe szorítaná az emberi gyarlóság téren és időn átívelő egyetemességének egy-egy vetülete, ezért idézném Németh Zsolt Ajánlásából a zárógondolatokat mementóként, de a közben eltelt két évtized tanúságtételével is megerősítve Fábián Ernő húsz évvel elodázott üzenetét, hogy igenis szükség van a legnagyobb félelmek közt is a gondolat bátorságára. „Ezeknek a naplóban kirajzolódó erkölcsi, magatartásbeli válaszoknak két vonulatát szeretném kiemelni, mint olyat, amely a későbbi magyar nemzetpolitika szempontjából meghatározóvá vált.

Az egyik az erőszakmentes érdekérvényesítés igénye. A machiavellizmus elvetése. Fábián Ernő nemzetpolitikai gondolkodásának egyik lényeges eleme, hogy a legigazabb cél sem szentesítheti az erőszakot. Ebből a szempontból egyik fő ideálja Gandhi szabadságmozgalma, amelyet Fábián az erőszakkultuszra épülő marxizmus-leninizmus görbetükreként mutat fel.

A másik vonatkozás a nemzeti problémáknak a racionális megoldás igényével történő megközelítése. Fábián Ernő ellenérzést táplált a problémák bagatellizálásával szemben éppúgy, mint a problémáknak a megoldás perspektívája nélküli, szimbolikus mezőben történő elveszejtésével szemben. A nemzeti problémák pontos definiálását és szelíd, de következetes megoldását szorgalmazta, idegenkedve a romantikus nagyotmondásoktól. Meggyőződésem, hogy továbbra is ezt az utat kell járnunk.”

Fábián Ernő: Naplójegyzetek 1980–1990 – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2010

MOLNÁR JUDIT

Forrás: Krónika

Az Ön kosarában jelenleg egyetlen termék sincs!
 
Hírlevél

Értesüljön elsők között újdonságainkról

A hírlevelünkre feliratkozók között egy ajándék könyvcsomagot sorsolunk ki



© Copyright Kriterion Könyvkiadó, 2012. Minden jog fenntartva. Powered by Void CMS. Designed by Matei László.