Üdvözöljük oldalunkon,
Bejelentkezés

	Fordította Szenkovics Enikő

Sorozat: Önálló köteteink

Megjelenés: 2010

Kötészet: keménykötés, varrott

Méret: 12x20 cm

Oldalszám: 184

ISBN: 978-973-26-0994-1


Franz Hodjak
Határkövek

21.00 lej

Szállítható: azonnal
Az ár tartalmazza az 5%-os áfát.

Fordította Szenkovics Enikő

Franz Hodjak neve ismerősen csenghet számos olvasó számára. Az 1944-ben Szebenben született Hodjak 1992-ben az utolsó kivándorló szászok egyikeként hagyta el hazáját és választott városát, Kolozsvárt, ahol a Dacia Kiadó szerkesztőjeként és nem utolsósorban jeles, számos díjjal kitüntetett költőként, íróként élt. Kitelepedése óta művei Németország legjelesebb irodalmi kiadójánál, a Suhrkampnál jelennek meg. A regény fő történetszála, amelyre kisebb történetek vannak felfűzve, a következő: Harald Frank vízumért Bukarestbe utazik, ahol emberek százai várnak ugyanarra. A nagykövetség előtt gombamód nőnek ki a sátrak, melyek lakói aztán megalapítják az első szabadállamot, a sátorállamot, mely tulajdonképp egy állam paródiája, külön pénznemmel, zászlóval, himnusszal – és természetesen államfővel, aki nem más, mint a regény főhőse, Harald Frank. A regényben felbukkanó mellékszereplők nem ismeretlenek az olvasók számára: a múlt érából a hatalmi pozíciójukat és vagyonukat átmentő, értékesítő hivatalnokoktól a korrupt, feketézőket vadászó, ámde főüzérként meggazdagodó határőröktől az utasokat a blattolásra bátorító vonatkalauzig és az állomásfogdát irányító, folyton nyaralni készülő parancsnokig mind ismerősek valahonnan, még ha eltúlzott jellemvonásuk időnként valótlanokká is teszi őket. A román diktatúrát emlékek segítségével és jelenbeli, diktatúra utáni képekkel felidézve, hontalanként kalandozik az erdélyi német kisebbség figurája a regény oldalain.

 



Az önazonosság senkiföldjén

       
„Minden identitás egy átok,
amely életed végéig követ téged,
 és tehetsz, amit akarsz, semmit sem fog
az segíteni,
 az átok nem tágít, még egy
pillanatra sem.”
                                     Franz Hodjak

„Du bist eine Fremde”
                                     Herta Müller

 ♦ Egymást érintő területek töréspontján helyezkednek el a határkövek. Egyszerre jelzik valaminek a végét, ugyanakkor valami kezdetét is. Kijelölnek, elhatárolnak. Franz Hodjak németül 1995-ben megjelent regénye (Grenzsteine) a határok kijelölésének és egyúttal elmosásának kísérlete. Olyan irodalmi közegbe érkezik a szöveg – és itt elsősorban a régióhoz kapcsolódó és azt valamiképpen tematizáló szövegvilágokat értem –, melyben akkor már meghatározó elemként van jelen például Herta Müller Der Fuchs war damals der Jäger (1992, magyarul: A róka volt a vadász) vagy Bodor Ádám Sinistra körzet (1992) című regénye. Míg azonban az előbbiek – a tematikát tekintve – elsősorban a diktatúra működését állítják a középpontba, addig Hodjak regénye ehhez képest is elmozdulást jelent: már nem az elnyomás hétköznapjai, kapcsolatrendszere működteti az elbeszélést, sokkal inkább a hatalom elnyomó figyelme alól szabaduló ember esetlensége válik rendezőelvvé.
Minthogy a regény előterében a valamihez képest számított elmozdulás áll, nem meglepő, hogy a mű vonalvezetése szorosan összefügg az utazással. A valahonnan valahová tartás a regény több szintjén is megjelenik, hiszen amellett, hogy az olvasó végigkövetheti a főszereplő, Harald Frank rögös útját az országból való szabadulás érdekében, egyúttal a figura emlékeit is megtapasztalhatja, melyek visszavezetnek a diktatúra hétköznapjaiba, és ide-oda csapongva kísérelnek meg felvázolni jellegzetes eseményeket. Olyan történéseket, melyek mindenképpen hozzájárulnak a környezetéről, a kapcsolatairól és önmagáról kialakított képhez, viszont teszik ezt részlegesen, csupán felvillantva egy-egy fontosabbnak tűnő momentumot. Így eleveníti fel a pikareszk regény hagyományát az elbeszélés mind a tényleges cselekmény, mind a múltban való elmerülés szintjén, s ezt egészíti ki az álomlátás, ami szintén az utazás lehetőségét hordozza magában. A szöveg narratív szintjén eleinte úgy tűnik, hogy a közbeékelt, rövidebb-hosszabb emlékek, álmok epizódként vannak jelen az elbeszélésben, s lényegesen nem járulnak hozzá a történethez, nem lendítik előre Harald Frank „kalandozásait”, azonban egyre inkább kiderül e betétek példázatszerűsége, melyek múltbéli eseményként egyrészt megelőlegezik a jelen néhány történését (például a fűzfás szigetre való gyerekkori kiköltözés a szabadállam létrehozását), másrészt álomként jelképezik a jelen bizonyos változó fogalmait (például szabadság, fogság: ez utóbbira jó példa a koporsójelenet, amelyben Harald Frank nem tud szabadulni saját koporsójából). Ugyanakkor szükséges megemlíteni, hogy éppen ezen történetek példázatjellege az, ami a regény gyenge pontjaként értékelhető, hiszen ezek gyakran elveszítik jelképes mivoltukat, egyértelművé válnak, és erőteljes didaktikus megfogalmazásaikkal sulykolni kívánnak egy-egy állítást, problémafelvetést.
  Egyszerűsítenénk, ha a bevezetőben említett elhatárolást, a saját és a másság ellentéteinek körvonalazását csupán a regény főszereplője, Harald Frank alakjára vonatkoztatnánk. Az átmenet, az identitás változásának megragadása tehát nem csupán a középpontba állított figura esetén figyelhető meg, hanem ezzel párhuzamosan a tér/környezet alakulását és elbizonytalanodását is nyomon követhetjük. A volt ügynökökről szóló rész nemcsak a posztkommunista országok máig jelenvaló problémáját villantja fel, hanem egyúttal az átmenetet is érzékelteti: „Egyeseket előléptettek. Egyeseket más városokba helyeztek át. Egyesek börtönbe kerültek: a főbejáraton bevitték, majd a hátsó bejáraton újra kihozták őket. Egyeseket korkedvezményes nyugdíjba küldtek. Egyeseket az idő előtti nyugdíjazásból hívtak vissza. (…) Egyeseket meghagyták az állásukban. Egyeseket más állásokba helyeztek. Ám mindegyikük villában lakott.” (19.) Hasonlóképpen a tér alakulását mutatja a szabadállam létrehozásának abszurd kísérlete, melyet az országból távozni kívánók próbáltak megteremteni. Ennek léte/nem léte olyan elméleti kérdéseket vet fel, mint például a törvények működése, melyek jellegükből adódóan szabályozzák a társas együttélés feltételeit, ugyanakkor határvonalakat húznak az elfogadott és elfogadhatatlan között: „Míg a káosz törvényileg biztosítva van, addig még valahogy képes működni. De ahol egyáltalán nincsenek már törvények, ott már maga a káosz sem tud működni.” (54) Mindezzel áll szoros összefüggésben Harald Frank önazonossága. Ahogyan a múlt rendszere és működése már tarthatatlanná válik, és ezáltal a határok, a fogalmak újrafogalmazása szükségszerűnek tűnik, úgy szintén igényként jelentkezik az ember saját múltjának és határainak újbóli kijelölése, ami elsősorban az elmúlttal való szembenézést és annak értékelését kell, hogy jelentse. Harald Frank múltja – és ezáltal önazonosságának elemei – közvetve jelennek meg, elmesélt, megálmodott történetként kezdik felépíteni a volt identitást, azonban éppen a közvetettség révén el is távolítják egyúttal személyétől. Az egyén meghatározottságának változékonyságát elég explicit módon jelenítik meg a felvett szerepek, melyek szintén nem véletlenszerűek. A katonaságot és ezzel együtt az uniformist vállaló Harald Frank katonaként egy jól behatárolt rendszer alakja lesz, mely jelképesen utal a regény idejét megelőző hatalmi struktúrára, melyben az élet minden mozzanatát szabályok írták elő, és minden kérdésre előre megtervezett válasz tudott elhangozni. Ebben – mármint a katonaszerep felvételében – érezni vélhetünk bizonyos nosztalgiát az elmúlt irányába, ugyanakkor a katonaság személytelensége összehasonlítható a szabadállam azon törekvésével, mely minden egyes polgárát egy számmal kívánta volna nyilvántartani. Az újabb szerep, Carmen jelmeze Bizet operájának cselekményét tekintve kapcsolódik az előbbi katonaszerephez, másfelől a cigánylány története szorosan illeszkedik a Hodjak-regényben többször is felbukkanó szálhoz, melynek köszönhetően a szerepet kapó szőke cigány, vagy később a cigányasszony (Pira) a szentenciák kimondása mellett így mintegy szinte megjövendölik a cigányjelmez választását. A felvett jelmezek mutatják a változás utáni vágyat, ugyanakkor jelmezjellegüknél fogva erőteljesen utalnak arra is, hogy az önazonosság bizonyos rétegei elfedhetők ugyan, azonban nem lehet őket levetkőzni, mint a felvett maskarát. Ilyen rétegként értelmezhetünk néhány emléket, melyek felidézése közben megelevenedik előttünk a régióban élő népcsoportok zártsága, ami egyúttal identitásuk egyik jellegzetessége is: „Szászok és románok közötti vegyesházasságokat azonban egyik falu sem fogad el. Ezért van az, hogy Hármasvágy faluban a szász unokafivér inkább szász unokahúgát veszi el feleségül, mint a Kétkő falu valamely román leányzóját. És Kétkő faluban egy román féltestvér inkább saját fiú féltestvéréhez megy feleségül, mint egy szászhoz Hármasvágy faluból.” (86–87)
A mindig változásban lévő identitás szövege Franz Hodjak Határkövek című regénye. Jelentősége éppen abban rejlik, hogy nem határkövekkel kijelölt önazonosságok felvázolására törekszik, hanem a bizonytalanság, az alakulás mozzanatát helyezi a történet középpontjába, úgy, hogy közben az elbeszélés hagyományos szerkezeti elemeit is részben összemossa, ezáltal is az eldönthetetlenség képzetét erősíti. Szenkovics Enikő fordítása fontos munka, hiszen így Hodjak könyve végre úgy tud jelen lenni a régióhoz kapcsolódó irodalmi gondolkodásban, hogy a nyelv immár nem jelent akadályt, a kulturális közeg pedig már régóta azonos.
Franz Hodjak: Határkövek. Ford. Szenkovics Enikő, Kriterion, Kolozsvár, 2009.

VINCZE FERENC

Forrás: Helikon

 



A szabadság aknamezején


„Az volt a benyomása, hogy átlépett egy határt. A tilalmakhoz amúgy sem igazán tartotta magát Harald Frank, azonban egy határon belül mindig léteztek tilalmak. Most egy tiltott határt lépett át. És már csak abban reménykedett, hogy Pira cigányné nem csupán egy macska volt, aki Pira cigányné alakjában az ő rejtekhelyére lopózott. Harald Frank várt, világos volt számára, hogy várnia kell. Tudta, hogy amit egyszer elűztek, az vagy soha többé nem jön el, vagy újból és újból visszatér.”

Nem azt mondom, hogy találomra ragadtam ki ezeket a mondatokat Franz Hodjak Határkövek című könyvéből, de majdnem: az egész kötetnek ilyen látszólag közérthető, de valójában kissé hátborzongatóan sejtelmes a hangulata. Éppen olyan, mint amilyenek voltak a hírhedett ’70-es–’80-as évek – mifelénk. A szabadság teljes hiányából fakadó állandó (ki)szabadulási vágyunk abszurd gyönyöre. Mert minél inkább kívántuk, annál messzebbre és még messzebbre tűnt. S amikor ’90-ben hirtelen betoppanni látszott, igazi, lényegi elérhetőségéről akkor derült ki, mennyire virtuális. Sokan megtapasztalták, hogy a szabadság és a nemszabadság között nem egyszerű keskeny határsáv, gyorsan bejárható senkiföldje húzódik, hanem rengeteg csapdát rejtő, életveszélyes aknamező.
Franz Hodjak erdélyi szász-szlovák származású író, aki itthonról hazament.

Haza – az otthontalanságba. Talán ezért annyira ismerős minden mondata, minden szava mögötti gondolata. Könyvében nem ítélkezik, különösen nem moralizál – két nagyon hasonló élethelyzetből, de eltérő élettapasztalatokkal felfegyverkezve mutatja meg milyen is a szabadság aknamezeje. Főhőse, az átlátszóan önéletrajzi ihletésű Harald Frank felnőttként a ´90 utáni tömeges vízumigénylők közt téblábol a posztrevolucionáris káoszt élvező-átkozó főváros német nagykövetsége előtt letáborozva. Pikareszk történet volna, ha egyszercsak valamiféle megvilágosodástól vezettetve a sorukra várók ki nem kiáltanák a táborlakók szabad államát, sürgősen el is ismertetve a nemzetközi szervekkel és szervezetekkel – „természetesen” Harald Frankot választva vezetőjükké.

A megtorlás nem is várat magára – ahogy a félelmetesen hasonlító gyermekkori szabadságba menekülésnek is az erőszak vetett véget. A két élmény közti időbeli és életkori különbség és arány mondhatni patikamérlegen adagolt. A hatás föltehetőleg ezért is olyan döbbenetes. És mert kiderül, hogy az idők ugyan változnak, de a környezetünk abszurditása örök. (Nem véletlen, hogy viszsza-visszatér egy-egy Caragialéra való hivatkozás.) „Talán jobb lett volna neked, ha nem ismerted volna meg a helyőrségi fogda abszolút szabadságát Don Petrutz alezredes alatt, hisz a szabadságtól megfosztva mégiscsak jobban lehet élni, mint a szabadságtól való megfosztottság tudatával”.

Akár humoros csattanónak is vehetnők ezt a gondolatot, ha nem rímelne rá olyan fájdalmasan a gyerekkori menekülés „tanulsága”: a Maros egy szigetén menedéket kereső gyerek egyre otthonosabbá váló rejtekhelyét a nagyapa szigorú náci lelkületéhez hasonlóan megátalkodott orosz tankok semmisítik meg. De visszatérnék az elején mondottakhoz: Hodjak könyve nem példázat, nem parabola, „üzenete” semmiképpen sem „eszmei mondanivaló”. Geopolitikailag meghatározott életérzés – aki megélte, megérti a két zárómondatot. Aki nem, az „csak” elfogadja – a jó szöveg nyújtotta esztétikai élmény jogán: „Harald Frank életében először látott elvont álmot. Harald Frank egy nagy fehér foltról álmodott és egy olyan időről, amely nem jön és nem is megy.”

MOLNÁR JUDIT

Forrás: Krónika

 



 Identitás-határok, határ-identitások

(Franz Hodjak Határkövek c. könyvéről)

FRANZ HODJAK: HATÁRKÖVEK. FORDÍTOTTA SZENKOVICS ENIKŐ. KOLOZSVÁR, KRITERION KÖNYVKIADÓ, 2010.

Franz Hodjak 1992 óta Németországban él, mégis erdélyi szász író. A kategorizálás és besorolás, illetve az erdélyi szász irodalom mint kategória meghatározásáról Balogh F. András így vélekedik: „A szász irodalom öndefiníciójában hosszas vita után az a nézet jutott érvényre, hogy mindenki ide tartozik, akinek valamilyen köze volt, van e kis nép szellemi életéhez, legyen az a születés, letelepedés vagy az irodalomban való részvétel” –, s erre hivatkozva javasolja e nézet átvételét, használatát.1 Hodjak tehát az irodalomtörténet-írás szemszögéből jogosan sorolható ide, nemcsak nyelve, önazonossága, önmeghatározása vagy irodalmárok, ítészek besorolási kényszere nyomán, hanem mert látásmódja indokolja ezt.
„Az erdélyi szászok identitásukat folyamatosan a magyar és román szomszédság jegyében építették, működtették és reprezentálták” – állítja Pozsony Ferenc.2 Szerinte mindig is annak tudatában állt össze, alakult saját azonosságtudatuk, hogy szomszédaik magyarok, székelyek, románok, cigányok, azaz különbözőek nyelvükben, felekezeti hovatartozásukban, hagyományaikban és kultúrájukban: ezzel együtt pedig óhatatlanul az eltérés egyik feloldási/megoldási stratégiájaként a versengést (is) gyakorolták. A gazdasági életben erős volt (e kis területen összezárt népek közt) a kölcsönös függés, ami átsegítette őket a konfliktusokon, ám az az ideális kép, amelyet az 1920 utáni helyzetre adott válaszként transzszilvanizmus néven megfogalmaztak, „egy ténynek deklarált óhaj” Balogh F. András szavaival, „nehezen bizonyítható, de roppant vonzó gondolat”.3 Ám a remélt eszmény nem tudta megoldani a világméretűvé eszkalálódott problémákat, az erdélyi szász értelmiségi elitnek sem bizonyult tartós fogódzónak, Otto Folberth egyenesen fájdalmat, sebet okozó, határt szabó, határok közé szorító kis ország(rész)ként írta le Erdélyt: „átok rád, korlátok országa! Átok üljön hegyeid szűk ívén! Benned csak korlátok vannak és peremek, semmi sem teljesedik ki. [...] Itt mélyen ráhajoltam a földre, mint szalmaszál, búza, pipacs, mint bogáncs virágot hajtotta, és maradtam e föld fia”.4 A második világháború környékén az erdélyi németek egy része – nagymértékben a román hatalomban is csalódva – a saját kulturális hagyományok felértékelésétől a nemzetük felsőbbrendűségét hirdető fasiszta ideológia elfogadásáig jutottak el, ebben láttak ugyanis egyfajta menedéket és megoldást. A hitleri hadsereg oldalán a végsőkig kitartottak, így a kollektív bűnösséggel bélyegezve, a polgári lakosságot is különféle munkatáborokba internálták 1944-et követően, majd a kommunista uralom fenyegetettsége alatt megfélemlítve éltek, így nem csoda, hogy amint lehetett, tömegesen, szinte kivétel nélkül Németországba emigráltak.5 Ám a kitelepedettek az „anya”-országban másfajta, de hasonló módon kisebbségi helyzetben találták magukat, ami lelkileg erősen megterhelte az első generációt.
Franz Hodjak maga is ilyen tudattal él Németországban: Nagyszebenben született, erdélyi szász gyökerei mellé szlovák ősök is felsorakoznak, a kommunista uralmat egy több nyelven dolgozó könyvkiadóban, szerkesztőként dolgozva Kolozsváron vészelte át, ott tapasztalta meg a cenzúra fortélyait s az annak kijátszására tett kísérletek minden leleményét és buktatóját.
Az 1995-ben Frankfurtban megjelent Grenzsteine – Határkövek mindezeket az élményeket is sűríti, s igen jó példája a romániai kisebbségi szemléletnek, gondolkodásnak mind témájában és szereplői (a név, a nemzetiség szintjén is tükrö­ződő) sokszínűségében, mind nyelvi megformálásában, amit Szenkovics Enikő jóvoltából a magyar fordítás jól megőriz és közvetít. Ízig-vérig erdélyi, kelet-európai a könyv, ám nem a szűken vett tájelemek, a tér-idő jellegzetességeiben az, hiszen nem lokalizálható, s végeredményben ideje sem bemérhető. Mégis, a regény fő­hőse, a történet egésze, s nemcsak jellegzetes szereplői, a nevek, a helyszínek, a romániai diktatúra idejéről ismerős események kötik Erdélyhez, Romániához a Határköveket. Központi témája a bezártság és szabadulás, a határok korlátozása és az azoktól szabadulást hozó fárasztó, elembertelenítő procedúrák, amelyeknek mozzanatait, stációit minden, a diktatúra idején kitelepedést kérelmező jól ismeri, végigjárta. Jellegzetes Harald Frank, a főszereplő hozzáállása mindahhoz, amit végigél: egymagában jól kifejezi, megmutatja a folyton a határait próbálgató, feszegető értelmiségit, s megtestesíti az egyén teherbírása, tűrőképessége határait mások által próbára tett ember lelki állapotát, azt, amelyet a diktatúra alávetettjei át- és túléltek. Jellemző ólmos, fásult közönye, olykor cinikus rendíthetetlensége, máskor gyermeki naivitása, amellyel az eseményeket megéli, részt vesz, de inkább csak jelen van, nem cselekszik, hanem megtörténnek vele az események. Mintha a rezzenetlenség álarc volna, ami mögé rejtőzve, ott valójában rejtve, mindenen így kívül is maradva van jelen, éli végig az eseményeket, hagyja, tűri, szenvedi el, szemléli végig azokat.
A néprajzi-antropológiai kutatásoktól kölcsönözve elemzésünkhöz alkalmas fogalomtárat, általánosságban azt szögezhetjük le, hogy nincs abszolút tér, hanem csak idősíkok és emberi dimenziók ötvöződése, kereszteződése; az ezek variánsaiból kialakuló koordinátaháló segítségével lehet a megfelelő megnevezést, elhelyezést, leírást megtalálni, kialakítani. Ez nyelvi szinten, a nyelvi dimenziójában történik, ahogyan a térérzékelés és a tér belakása is egy adott nyelvi rendszerben zajlik, azon kívül nem lehetséges.6 A tér, terek szubjektív tartalommal telítődnek az ember megélése, érzelmi viszonyulása nyomán, így azok identitása részévé válnak.7 Mindez Hodjak e regényében működik: a tér esetleges, inkább a tapasztalatok darabjai és nyelvi elemek formálják és teszik belakhatóvá, akár otthonossá is egy idő után, a nagykövetség előtti térrel, sátortáborral és a további, hasonlóan megfoghatatlan, enyhén abszurd, mégis kínosan valós helyszínnel. Idősíkok és emberi dimenziók át- meg átszelik, keresztezik egymást, találkozásokat is létrehoznak, amelyek a fizikai térben és a nyelvi közegben tapinthatók. Ugyanakkor a lélek síkján egyfajta, az idő irányíthatatlan, kiszámíthatatlan, beoszthatatlan múlása, a semmi fö­lött sem rendelkező tehetetlenség által keltett szenvtelenség tapasztalható. Azaz az egyén érzelmi viszonyulása, annak megmutatása hiányzik. Mindennek nyelvi megformálása, ennek magyarul való remek tolmácsolása kettős élmény a regény olvasásakor. A szűkszavúnak nem mondható leírás, párbeszédsorok ugyanis látszólagos bőségük ellenére is lecsupaszítottak, elsősorban az érzelmi elemektől, érzelmek ki­fejezésétől, s ettől egyszerre rettenetesen ismerős és ugyanakkor furcsa, idegen a benne megkonstruált világ. Jönnek-mennek a szereplők, segítőkészek vagy akadékoskodók, s legfőképp nem fukarkodnak a szavakkal, ám érzelmi szálak nem szö­vődnek, érzelmek nem támadnak, csak észlelések. Szigorúan tárgyilagos leírások születnek az eseményekről és találkozásokról. Mindez egy viszonylagos és átmeneti térben, az állni látszó (pedig időhatározó-elemekben is bővelkedik a leírás!), rezdületlen időben. Nem léteznek, nem születnek érzelmi reakciók, elhaltak, elmaradtak, elenyésztek, s ezt Harald Frank megfogalmazza s meg is indokolja a regény záró képsoraiban: „csak annak sikerül, aki egyedül van”. Az érzelemmentesség az azonosulástól, a valahová tartozástól (ami egyben függés, bezártság, lekötöttség) való távolságot is jelzi, az identitástól való eltávolodás, szabadság, szabadulni vágyás a regény végén abban is kifejezésre jut, hogy Harald Frank férfi mivolta, bár nem számolódik fel, nem tűnik el, mintha mégis feloldódna. Ezzel jelzi: az ön­azonosságnak még a biológiai determináltsága sem köti. A szerző határon, Bécsi elégiája szerint (amit Sánta-Jakabházi Réka bevezetője idéz) ajtókeretben lakik: ezt a tapasztalatot önti formába, ezt testesíti, jeleníti meg főhőse.
„Mielőtt még becsukta volna a kocsiajtót, az anyóka megkérdezte, Sabine, mondd csak, mindegy neked, hol halsz meg?
Igen, válaszolta Harald Frank.
És az is pontosan olyan mindegy neked, hogy milyen földbe temetnek téged?
Igen.
Van neked egyáltalán identitásod?
Nincs.
Az asszonyka megcsókolta Harald Frank homlokát, és azt mondta, Sabine, akkor boldog lehetsz. Minden identitás egy átok, amely életed végéig követ téged, és tehetsz, amit akarsz, semmit sem fog az segíteni, az átok nem tágít, még egy pillanatra sem.”


JEGYZETEK

1 Balogh F. András: Az erdélyi szász irodalom magyarságképe. Budapest, Littera Nova Kiadó, 1996, 5.
2 Pozsony Ferenc: Erdély népei. Szászok, örmények, székely szombatosok, cigányok. Néprajzi egyetemi jegyzetek 6. Kolozsvár, KJNT–BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, 2009, 93.
3 Balogh F. A.: Az erdélyi szász irodalom magyarságképe, 102.
4 A német nyelvű vers nyersfordítását közli Balogh F. A.: Az erdélyi szász irodalom magyarságképe, 108.
5 Ld. Pozsony F.: Erdély népei, 85–93.
6 Edward T. Hall: Rejtett dimenziók. Budapest, Katalizátor Iroda, 1995, 9–15.
7 Barna Gábor, Mentális határok – megduplázott világok. In: Balázs Géza–Csoma Zsigmond– Jung Károly–Nagy Ilona–Verebélyi Kincső (szerk.): Folklorisztika 2000-ben. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. II. Budapest, Eötvös József Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, 2000, 649–695.

BODÓ MÁRTA

Forrás: Látó


Franz Hodjak Határkövek c. regényéről

Franz Hod­jak Határkövek* című regénye, ami 2010-ben je­lent meg ma­gya­rul, Szen­ko­vics Enikő tolmácsolásában, re­veláció volt számom­ra, az év leg­emléke­ze­te­sebb ol­vasmánya. Előre kell bocsáta­nom, hogy az ab­szurd a gyengém: az az esztéti­kai ka­tegória, amely szívem­hez tán legköze­lebb áll – íróként és ol­vasóként egy­aránt. Hát ezért kat­tan­tam rá ennyi­re Hod­jak új könyvére. Ami nem mel­les­leg arra is jó volt számom­ra, hogy meggyőződjem, a romániai kom­mu­niz­mus időszakáról, il­let­ve a „for­ra­dal­mi” mámort követő első időszakról csak­is ab­szurd köny­vet le­het, érde­mes írni.

Krónikás, élmény­beszélős, val­lomásos köny­vet többet is ol­vas­tam már a témában, va­la­mi hiányérze­tem min­dig ma­radt. Hod­jak könyve döbben­tett rá, hogy az a kor annyi­ra ab­szurd volt, hogy ele­ve csak az ab­szurd eszközei­vel le­het megközelíteni. 
Gro­teszk hely­ze­tek so­ro­za­ta je­le­nik meg a regény­ben – ez azt is nyilvánvalóvá te­szi, hogy az ab­szurd a gro­teszk nélkül nem működik, kell a ne­vetséges iszo­nyat ah­hoz, hogy a totális le­he­tet­lenség, értel­met­lenség könnyűségét át tud­juk élni.
Maga az alap­szto­ri jól ki­fundált, bár az események nélkülöznek min­den­faj­ta ko­he­ren­ciát, fi­na­litást. Épp ez a lényeg: az események célta­lan, értel­met­len sorjázása, me­lyek­nek az em­be­rek csak szemlélői, el­szen­vedői.
A fősze­replő, Ha­rald Frank az 1989-es for­ra­dal­mat követő eufóri­kus han­gu­lat köze­pet­te el­határoz­za, hogy el­megy Bu­ka­rest­be, a német nagykövetségre, hogy vízu­mot sze­rez­zen. Az alap­han­gu­la­tot, a paródiába illő je­le­ne­tek so­ro­zatát jól előkészíti a követ­kező hely­zet­je­lentés: „Ha­rald Frank tárgyalt néhány képvi­selővel, akikről nem tud­ta, mit és kit képvi­sel­nek.”
A követség előtt ha­tal­mas sátortábor van, Frank va­lutáért vásárol magának sátor­he­lyet (ráadásként szert tesz néhány vasrúdra, ce­men­tes zsákok­ra, stb.) A sátortábor Románia ki­csi­ben: ka­o­ti­kus, eset­le­ges, értel­met­len, s emi­att az it­te­ni em­be­rek hol re­zignáltak, hol ci­ni­ku­sak. Az állam, az ad­mi­nisztráció működése átlátha­tat­lan, épp ezért követésre érdem­te­len. Hod­jak oda­fricskáz az „új” Romániát magához ölelő Nyu­gat ab­szurd igye­ke­zetének is: „Bonn egy egész nyomdát szándékszik a sátortábor­ba külde­ni. Ezenkívül Bonn még három agg­menházat is építtet­ne a sátortábor­ban, továbbá néhány vetőgépet is oda­szállíttat­na.”
Az össze­verődött tömeg egy várat­lan ötlettől vezérel­ve el­határoz­za, hogy kikiáltja a sátorállam függet­lenségét. Elnöknek vélet­lenül Ha­rald Fran­kot választják, a jobb­ke­ze egy ügyes­kedő szőke cigány lesz, aki így tart­ja meg Frank­nak az ide­ológiai felkészítőt: „Szpon­zo­rok nélkül sem­mi sem működik, ab­szolút sem­mi, sem for­ra­dal­mak, sem az Is­ten­ben való hit, sem háborúk, sem béke, és leg­kevésbé a sza­badság. Talán most azt gon­do­lod, hogy ha saját sza­badságun­kat fi­nanszíroz­tat­juk, függe­ni fo­gunk a szpon­zo­ra­inktól. De ne hidd, hogy léte­zik ab­szolút sza­badság. Csak a sem­mi mond­ható ab­szolútnak.”
A közvélemény kez­det­ben szimpátiával te­kint a sátorálla­mo­sok­ra, de aztán a hatóságok be­keményítnek, s ul­timátu­mot ad­nak: vagy ki­szolgáltatják Fran­kot, vagy tan­kok­kal men­nek rájuk. Az em­be­rek egyöntetűen a ki­szolgáltatás mel­lett sza­vaz­nak. Mielőtt ez megtörténne, Frank egy vélet­len folytán el­jut a nagykövetség épületébe, egy ne­gyedórás vízu­mot kér, de nem kap, a hi­va­tal­nok azt mond­ja, meghívó kell, mind­egy, kitől, és iga­zolás, hogy van sírhe­lye. Ha­rald Frank vissza­megy a sátorállam­ba, ahol egy részeg tábor­nok eljátssza azt, hogy kivégzi őt, valójában ka­to­na­ruhához jut­tat­ja, amely­ben Ha­rald feltűnés nélkül el­hagy­hat­ja a helyszínt. Az utcán be­le­bot­lik egy járőrosz­tag­ba, iga­zol­tatják, majd le­csukják. A lak­tanyán össze­barátko­zik egy ni­hi­liz­mus­ra hajló al­ez­re­des­sel, aki mesél neki a mítosszá váló sátorállam-elnökről (vagy­is Ha­rald Frank al­te­regójáról). Az, amit el­mond, Románia ci­ni­kus jel­lemzése: „Min­de­ne­kelőtt a kor­rup­ciót sze­retné megszüntet­ni. Most képzeld el, ka­to­na, min­den erények leg­em­be­ribbjét és leg­is­te­nibbjét megszünte­tik. (…) Ha a kor­rup­ciót valóban eltörölnék, sem­mi sem működne már, de tény­leg sem­mi, és min­den összedőlne, de tény­leg min­den.”
A fog­da aj­tajához kul­csot kap, majd egy ten­ger­par­ti üdülésre is de­legálják. A vo­na­ton találko­zik egy po­li­ti­kus­sal, és leckét kap a romániai de­mokrácia működéséről. A po­li­ti­kus így mu­tat­ko­zik be: „Én ben­ne va­gyok a jobb­ol­da­li hu­ma­nis­ta-ke­resztény szo­ciálde­mok­ra­ta párt bal­ol­da­li szárnyának ve­zetőségében”.
 A ten­ger­par­ti ki­ruc­canásról végül vissza­ren­de­lik, ezt követően Ha­rald Frank el­határoz­za, hogy vo­nat­tal átmegy Ma­gyar­országra. Beöltözik nőnek, a határnál azon­ban le­bu­kik, a rendészek val­latják, gyanús ne­kik, hogy nem csempész, aztán, mi­vel be­szer­vez­ni nem tudják, el­en­ge­dik. Ha­rald Frank végül átszökik gya­lo­go­san, de odaát rájön, egyáltalán nem tud­ja, mi le­gyen a követ­kező lépés, végül célta­la­nul be­fek­szik egy útszéli árok­ba.
Ezt a lineári­san ha­ladó non­szensz történe­tet meg­akasztják a fősze­replő emlékezései, me­lyek­kel vissza-visszatér a múltba, an­nak különböző fe­je­ze­te­i­be. A visszatérés módo­za­tai le­hetnének ki­fundáltab­bak is – végeredmény­ben ez Hod­jak könyvének egyet­len ne­gatívuma: kissé döccenősen jut el egyik idősíkból a másik­ba.
Az értel­met­lenség, az ab­szurd az ifjúkori történe­te­i­ben is előbuk­kan. S a történe­tek mint­ha ismételnék ma­gu­kat értel­met­lenségükben is: fi­a­tal­korában Ha­rald Frank rábuk­kan a Ma­ros holtága mentén egy kis szi­get­re, el­határoz­za, hogy kiköltözik ide. Baráta­i­nak annyi­ra meg­tet­szik a hely, hogy köve­tik példáját, egy kis önálló világot hoz­nak létre, míg egy­szer a szov­jet tan­kok had­gya­kor­lat során vélet­lenül szétta­possák az egészet. Az itt meg­je­lenő gon­do­lat a könyv közpon­ti motívumának is ne­vez­hető: Ha­rald Frank ott­honról össze­sze­dett min­den ka­ca­tot, használha­tat­lan tárgyat, hogy az­zal te­gye ott­ho­no­sabbá a fűzfák alá épített ott­honát. Többek között egy rossz mérle­get is: „A ki­szolgált mérleg szo­kat­lan varázst gya­ko­rolt Ha­rald Frank baráta­i­ra. Pont ez a totális hasz­na­ve­he­tet­lenség tet­te ti­tok­za­tossá. A mérleg egy­szerűen bűvösen ab­szurd volt, ami lenyűgözte Ha­rald Frank barátait.”
Ilyen ki­szolgált, hasz­na­ve­he­tet­len em­be­rek Franz Hod­jak hősei is, attól váltak ilyenné, hogy egy hasz­na­ve­he­tet­len kor­ban élnek. A kom­mu­niz­musról a szerző egy-két szen­ten­ciában fog­lal­ja össze mon­dandóját: „Az utóbbi negy­venöt évben a bi­zal­mat­lanság is­tenné lett, mítosszá.”
Per­sze, eb­ben a könyv­ben is előbuk­kan a szerző vesszőpa­ripája, a hon­ta­lanságról való beszéd, de csak agy apró epizódban, melytől a könyv egésze nem válik fájdal­mas-me­lan­ko­li­kussá: „Romániában egy ki­sebbséghez tar­to­zott, a német ki­sebbséghez. Német­országban szintén egy ki­sebbséghez tar­to­zott, a külföldi­ek ki­sebbségéhez.”
Mon­da­nom sem kell, hogy a könyv döbbe­ne­tes ol­vasmány. A ci­niz­mu­sa, a ni­hi­liz­mu­sa, az értel­met­lenség haj­szolása mi­att. Vagy­is inkább azért, mert úgy tesz, mint­ha nem is len­ne ci­ni­kus, ni­hi­lis­ta, értel­met­len, ha­nem „normális”, csak­hogy az adott körülmények között ilyen a normális. Egy szusz­ra ki le­het ol­vas­ni, annyi­ra magával ra­gadó (nem túl hosszú, 184 ol­dal, de ilyen stílusú könyvből nem is kell több). Ele­mi hatású regény ez az em­be­ri ki­szolgálta­tottságról, az ebből kinövő, ez el­len véde­kező közönyről. Ha­rald Frank élete végeredmény­ben nem célta­lan: célja a határkőtől határkőig való jutás, s az úton az egy­kedvű, be­letörődő ma­ga­tartás tökélyre való fej­lesztése. Ha­rald Frank egy mo­dern Par­zi­val (a szent Grálra több he­lyen történik utalás a könyv­ben), ő is élete megváltójaként ke­re­si a szent követ, vagy­is a német vízu­mot, de mint ahogy a középko­ri német lo­vag­regény hőse, ő is ku­dar­cot vall. 
Gon­dol­ko­dom, ki­nek is való vol­taképp ez a könyv. Ere­de­ti­leg német nyel­ven íródott, de nem elsősor­ban német közönségnek szól (per­sze, a bánsági svábok is német ajkúak, s talán épp ne­kik szól elsősor­ban a könyv, de hol van­nak ők már közösségként?). Nem cso­da – amint az előszót jegyző Sánta-Ja­kabházi Réka is írja –, hogy Hod­jak műveit a német ol­vasók némiképp ide­gen­ked­ve, értet­lenül fo­gadják. Aki nem ta­pasz­tal­ta meg ezt a világot, melyről Hod­jak ír, az talán a köny­vet sem tud­ja ma­ximáli­san megérte­ni, fa­nyarságát értékel­ni. Hod­jak an­nak a ge­nerációnak a tag­ja, amely a No­bel-díjas Her­ta Müllert, va­la­mint férjét, a szintén prózaíró Ri­chard Wag­nert is adta. Bi­zo­nyos te­kin­tet­ben mind­annyi­an légüres térben mo­zog­nak ők. Nem vélet­lenül össze­gez így Hod­jak a regény végén: „Min­den iden­titás egy átok, amely éle­ted végéig követ téged, és te­hetsz, amit akarsz, sem­mit sem fog az segíteni, az átok nem tágít, még egy pil­la­nat­ra sem.”
Amint látható, a regény gya­kor­ta afo­riz­ma­ti­kus, ki­nyi­lat­kozás-szerű, ugyan­ak­kor, mi­vel ezek az afo­rizmák egy ilyen ci­ni­kus, ab­szurd közeg­ben találhatók, a regény nem válik okos­kodóvá, jól meg­mondóvá. Nem vélet­lenül idéztem oly so­kat a könyvből, az ab­szur­dot sem újra­mesélni, sem il­lusztrálni nem le­het, csupán a saját nyel­vi köntösében értékel­ni.
Kiábrándult könyv ez egy kiábrándító országról, az ol­vasó ugyan­ak­kor nem érzi úgy, hogy az ol­va­sot­tak lehúzzák, pesszi­mistává te­szik. Nem, az ab­szurd jótékony működése eb­ben áll: le­hetőséget ad a felülemel­kedésre, a hely­ze­tek kívülről való szemlélésére, akár – miért is ne – a lel­ki nyo­mo­run­kon való derülésre, a ka­tar­zis­ra.
Vége­zetül a fordításról, a fordítóról is szólnom kell pár szót. Na­gyon örven­de­tes­nek tar­tom, hogy ez a kötet ma­gyar nyel­ven, itt Erdély­ben meg­je­len­he­tett. A szerzőnek erdélyi gyöke­rei van­nak, a téma is ide kötődik, tehát ez számunk­ra, erdélyi ma­gya­rok számára fon­tos könyv. A fordító jó munkát végzett, pe­dig nem volt könnyű dol­ga: az ab­szur­dot nem könnyű fordítani, szükséges némi al­ka­ti fogéko­nyság. Ugyan­ak­kor Hod­jak­nak számos olyan román-német szójátéka van, ami szintén okoz­ha­tott némi fejtörést. Szen­ko­vics Enikő fi­a­tal fordító, en­nek el­lenére jól megállta a helyét, néhány „erdéiz­must” leszámítva (pl. a horgászni he­lyett halásznit használ) kiváló nyel­ve­zetű, élvez­hető fordítást pro­dukált.
Határkövekről beszél Hod­jak, s arról, hogy az em­ber élete nem más, mint egy többé-kevésbé értel­met­len út, mely­nek mentén oly­kor, vélet­len­szerűen határkövek tűnnek fel. Számom­ra is határkő ez a könyv is, mely segít hely­re­ten­ni ma­gam­ban ama Ha­rald Frank-i kort.

 ZSIDÓ FERENC

Forrás: Eirodalom

Az Ön kosarában jelenleg egyetlen termék sincs!
 
Hírlevél

Értesüljön elsők között újdonságainkról

A hírlevelünkre feliratkozók között egy ajándék könyvcsomagot sorsolunk ki



© Copyright Kriterion Könyvkiadó, 2012. Minden jog fenntartva. Powered by Void CMS. Designed by Matei László.